3. nap (2023. december 19. kedd)
Ébredés a rideg, hideg román puszta közepén... A beígért borús, szürke nappalok helyett száz ágra sütött a nap. Az MB100 üveggel borított oldalai beengedték a melegítő napfényt, ültünk és vigyorogtunk a napfürdőben, mint a szedésre váró paradicsomok a fóliasátorban. Aztán csak kerestem valami szilárdabb talajt a kerekek alá, mint a melegtől olvadásnak induló tarló.
Az idehozó keskeny aszfaltcsík egyik, előzésre létrehozott öblében megágyaztunk, összepakoltunk és gyorsan átbeszéltük, hogy nézelődünk, vagy haladunk...
Nézelődjünk...! De közben haladjunk is. Na, adva volt a lecke. 
Vissza a főútra, irány a román-bolgár határ, a Dunát átszelő híd! Vidin előtt kb. 20-30 kilométerre kezdetét vette a feltorlódó kamionsor előzése... Nem tudom, hogy mennyire ismerős ez nektek, de én nem igen tudom megszokni, hogy a kétsávos úton, a jobb oldali sávodat egy az egyben elfoglaló, összefüggő kamion sor mellett a szembesávban úgy közlekedsz, mintha az a te sávod lenni. Záróvonal? Közlekedéstől elzárt terület? Hagyjál már....
Egy két beláthatatlan kanyarban szemből érkező autó (ritkán kamion) igazán izgalmas perceket tudott okozni. Na, mindegy... Megérkeztünk a határra, ahol gördülékenyen haladt a sor. Maximum 10 perc és a két ellenőrző ablakot követő harmadiknál álltunk híddíjat fizetni... Aztán pár méterrel arrébb megvettük a pályamatricát is, ami a főbb utakra itt is kötelező. Veronika könyveli a kiadásokat, de nem fizettünk sokat.
Az első benzinkúton tankoltam. 2.77 helyi pénz a literár (átszámítva 530 körül, csak jelzem otthon 548 ért tankoltam, szóval nincsenek iszonyat különbségek - egyelőre ). 50.28 liter, 550 km... ami 9.5-ös fogyasztást jelent. Ez az érték az MB100 esetében elfogadható, de eddig úgy tapasztaltam, pl. a román dieselből 1 literrel kevesebb szokott lenni, na majd meglátjuk, milyen a bolgár Diesel. 
). 50.28 liter, 550 km... ami 9.5-ös fogyasztást jelent. Ez az érték az MB100 esetében elfogadható, de eddig úgy tapasztaltam, pl. a román dieselből 1 literrel kevesebb szokott lenni, na majd meglátjuk, milyen a bolgár Diesel. Irány Szófia... de közben nézelődjünk is... értem én...
Már régóta szemezek a szerb határ közelében fekvő Belogradchik városában található erődítmény megtekintésével... azt hiszem, hogy ez egy jó alkalom lesz.
Valóban alsóbbrendű utakon lebegtünk el a meseszép célpontig. Az, hogy nem lettünk tengeri betegek leginkább a génjeinknek köszönhető. Többször olvastam már, hogy a bolgár utak melyen rosszak, de eddig ez nem tűnt fel... mondjuk most se volt rosszabb, mint az eldugottabb román, vagy az ellenzéki megyékben található magyar utak... Sőt! Kátyú az nem volt... de valószínűleg alapozás sem... A lényeg: vidámparkban ültem már kevesebb adrenalint okozó, épített hullámvasúton is.
Belogradchik egy kellemes (viszont kicsit koszos) már-már Olaszországot idéző keskeny utakkal átszőtt hegyoldalban épült város volt. A várhoz vivő főút adta az élményt. A legvégén lévő meredek kis kanyarban már-már elgondolkodtam, hogy biztos? De már meg is érkeztünk...
24 órás jegy a parkolásért... családi belépő... (kb 3e Ft).
A várkapun áthaladva két várfallal ölelt hatalmas semmi fogadott... Mondjuk a belépő se volt sok.
Aki védműveket, korhű dolgokat szeretne szemrevételezni, azoknak nem való ez a hely... viszont...
Szóval, aki volt, vagy látott már a görög Meteórákról készült képeket és eltud rugaszkodni az ottani épületektől, csak a természetes környezetet nézve, ez ugyan az. Vagy talán még szebb is!
A két várfallal ölelt semmiben is elő-elő tűnik egy-egy, a földből váratlan hirtelenséggel előtűnő hatalmas, ormótlan vulkanikus képződmény, de ha átvágunk a semmin és felmászunk a túlsó végén csábítóan ásító magasban nyíló kapuhoz vivő hosszú lépcsősoron, akkor megkapjuk a vizuális orgazmusunkat... Láss, nézz, ámulj! Egy földöntúli művész gyurmázott itt anno.
Elbóklásztunk egy bő órát.
Gondolkodtunk azon, hogy itt éjszakázunk... már-már táborhelyet is kerestünk, de ugye haladnunk is kéne...
A Szófia felé vivő út kellemes szerpentinekkel tűzdelt, jó minőségű aszfalt... Haladtunk. Az előttünk tornyosuló, vastag hóval borított hegycsúcs arra ösztökélt, hogy haladjunk! Jó lenne még világosban túl lenni rajta.
Szerencsére pont előtte dobtunk egy jobbost. Ezt megúsztuk...
Megkönnyebbülés...
Úgy ennék egy lekváros palacsintát - hallom hátulról.
Megállhatok venni valamit - válaszolok...
- Én finomat ennék... inkább sütnék - mondja Vera. És ugye már számtalanszor elmondtam, hogy mi nem igen járunk étteremben, mert az ott kaphatónál mindig (mondom: mindig) jobbat főz az asszony... (és lassan a Peti fiam is). Szóval ezzel nem vitatkozunk. Kerestem egy nagyobb placcot, amit a lemenő nap sugarai még szépen simogatnak. Be parkoltunk, kirámoltunk... és bizony: megettük az évszázad palacsintáját...
Viszont innen elindulva már nagyon skubiztuk az út menti kitérőket, táborhelyre lenne szükségünk. Aztán az utolsó pillanatban ráakadtam egy keskeny földes útra, ez jó lesz.
Jó lett.
A hófödte csúcsok árnyékában, csillagfénnyel átszőtt takaró alatt hajtottuk álomra fejünket.
Béke!
A túra teljes térképét, napi bontásban, itt éred el:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése