7. nap (2023. december 23. szombat)
Lassan jubilálunk... 
Egy hete úton... Mondjuk tény: nem kapkodjuk el. Kicsit több mint 1600 km. 
Egy hete úton... Mondjuk tény: nem kapkodjuk el. Kicsit több mint 1600 km. A Görögországot keltről nyugatra átvágó, több mint 100 km-es, fantasztikus látvánnyal megajándékozó főútja mentén található kőhidas vízesésnél éjszakáztunk.
Ez a helyszín megérdemel egy linket:
Az ide betérő alsóbbrendű út a térkép ígérete szerint egy jó nagy kunkort téve a hegyek között később visszatér a főútra, így aztán ébredés után nem is lehetett kérdés, hogy merre az erre...
És micsoda mázlink volt!
Így akadtunk rá, a vízesés fölött átívelő hídra vivő kis zerge ösvényre, ami a hegy tetejéről kígyózott alá. Persze már a modern világunk áldozatául esve: szépen kiépített, végtelennek tűnő lépcsősorban megtestesülve. Így aztán újra megcsodáltuk a vízesést, immár felülről.
Így aztán újra megcsodáltuk a vízesést, immár felülről. 
A szűk utunk mellett lágyan csordogáló patak nagy valószínűséggel nőnemű lehetett. Erre két határozott jelet is véltem felfedezni: egyrészt láthatóan elég lett volna neki 10-20 m széles meder főidényben is... de ő simán magáévá tette a teljes ágyat... akarom mondani, völgyet. Nem ritkán 100-200 m szélesen láthatóan letarolt mindent. És itt jön a második észrevétel is. Kis utunk, alig foglalt el a jobb szélén egy 2-3 méteres sávot. Na, szeszélyes hangulatában még ezt is magának követelte: jó pár helyen kimosta alóla a padkát, elég majrés volt rajta menni...
De mentünk.
Aztán elhagytuk a patakot... Immár betonlapokkal burkolt hegyi utacskán törtünk a meredek hegyoldalra. Éles kanyarokkal zéztünk felfelé. Az útmentén elszórtan fellelhető kis házikók elfogytak. Velük együtt fogyott el a betonlap is.
A gyanúsan elhanyagolt murvás út elején megálltunk és kicsit felgyalogolva győződtünk meg arról, hogy a következő kanyarral nem ér véget. Nem ért... Eldobáltunk egy-két, a nyomra gurult követ és kalandra fel!
Magunk alá gyűrtünk jó pár zerge kilométert, amikor is kénytelenek voltunk szembesülni, hogy az északi oldal még csúszós, nyálkás... nem véletlen csillog a hó a mellettünk magasló ormokon. Na, de ha nyálkás, akkor ugye nagyobb lendület kell. és lesz itt még napsütötte déli oldal is. Már csak 1-2 km kell és újra a főúton vagyunk. Viszont a nyálkás rész elején gyanúsan elfogyott az a pár nyom is előlünk, amely eddig adta a reményt... Gyáva terepjárósok... (De nem, amúgy nem gyávák, de kellett egy kis motiváció!)
és lesz itt még napsütötte déli oldal is. Már csak 1-2 km kell és újra a főúton vagyunk. Viszont a nyálkás rész elején gyanúsan elfogyott az a pár nyom is előlünk, amely eddig adta a reményt... Gyáva terepjárósok... (De nem, amúgy nem gyávák, de kellett egy kis motiváció!)És sajnos megesett: a csúcs előtti kanyarban az úton átfolyó kis patak úgy kimosta a saját kis medrét, hogy félő volt: ép olajteknővel itt nem megyünk át. Megálltunk, pár nagyobb követ eltávolítottunk, a kisebbeknek meg a gödröket töltöttük fel... mind hiába. Álnok meredekség társult a patak nyirkosságával. Nem tudtam rendesen elindulni, a kipörgő kerekek meg nem tették lehetővé a precíz nyomtartás.
Jó volt ez az út, biztos hogy lefelé is az lesz!
Egy kis hegyi forrásnál, reggeli, mosdás stb...
Így esett hogy kb. 2-3 órával később újra a kőhidas vízesés mellett gurulhattunk megcsodálva az ott tolongó autók sokaságát. Hát nekünk nem ezt az arcát mutatta... szerencsére.
A főút meglepő karcsúsággal folytatódott. Viszont iszonyat természetközeliséggel. Mindenki tanult az üledékes kőzetekről, az év milliók alatt a tengerfenéken létrejött korképekről... aztán a tektonikus lemezek mozgásának következtében létrejött gyűrődésekről... ez jobb volt, mint bármely földrajz óra.😄
Több olyan alagúton is átmentünk, melynek a hossza meghaladta az 1km-t... ezt le se írtam volna, ha az alagutak elején nem lett volna kirakva, hogy Light On és a végén, hogy LIGHT OFF. Na, ennyit arról, hogy Görögországban kötelező a nappali kivilágítás. Már rá se tudnál beszélni, hogy felkapcsoljam... nem vagyok én alagútban... Egyre jobban szeretem ezt az országot.
Egyre jobban szeretem ezt az országot. Az út bal szélén kanyargó, bővizű hegyi folyam türkizkék színe megállásra késztetett. Pont egy olyan helyen álltunk meg, ahol a víz túlsó partján egy magasból érkező kis patakocska keltette vízesést is láthattunk...
Lentebb a folyó fölött áthidaló zöld híd.
Most már haladnunk kellene... és ezt az útépítők is megértették, az út kiszélesedik, a meredekség csökken... Néha már ötödiket is tudok kapcsolni.
De még nem álltunk teljesen át a száguldásra. Né' má', ott egy tó... Megnézzük? - kérdem... és már kérdés közben tépem le az aszfalthoz tapadó kerekeket a murvára, mielőtt túlfutnánk az egyetlen lejárón.
Hosszan mentünk, de megérte. A visszahúzódó tómederben két-három épületrom, álló falakkal. El sem tudjuk képzelni, hogy itt mi történhetett, de jót bóklászunk a még nedves, de a középen futó köves rész miatt autóval is járható régi mederbe.
Na, nincs mese! Menni kell. Már csak egy Lidl fér bele, hogy éhen ne maradjunk. Készítettem két képet egy sima kenyér és egy coca-cola... Mindenki döntse el, hogy akkor most olcsó vagy drága a görög bevásárlás.
Közkívánatra azt a partot céloztam meg, ahol tavaly is karácsonyoztunk... Már épp lement a nap mire ideértünk, de az utolsó sugaraival még bearanyozta a partszakaszt.
Már épp lement a nap mire ideértünk, de az utolsó sugaraival még bearanyozta a partszakaszt.Ma se fűtöttünk... pedig meglepő, de itt kicsit hűvösebb van, mint a szárazföld közepén volt.
Na, ébredezünk...
Béke...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése