11. nap (2023. december 27. szerda)

Ébredés a világ végén... Na, nem önként és dalolva, hanem a szálláshely választása miatt. Mert persze, hogy a napsugárral egyidőben megérkezett az első két autó is, hogy jobb legyen: 10 perces eltolással. Nem-nem a napfelkeltére éhező turisták, áh dehogy... azok kényelmesebbek. A helyi horgászok. Na, mindegy, a reggeli matatásukat leszámítva, többé se hírük, se hamvuk. Amúgy eddig soha nem tapasztalt kellemes 13 fokkal indul a reggel. Így magam is meglepődtem, amikor Veronika kipattant mellőlem az ágyból és a következő egy órára ő is eltűnt... Vadászni indult. Ezt a csomagtartó felől érkező ásó csörgéséből sejtettem.

Lassan mi is mozgolódni kezdtünk... Kipakoltuk a konyhát, kellemes lecsó készült, a picuroknak "görög szendvics".

Ma megnézzük a Nydri vízesést, annyian ajánlottátok, hogy nem kihagyható! De kerestem útközben még látnivalót, így előbb a Kerasia vizesésnél álltunk meg. A kellemes hegyi aszfalt egy kellemes hegyi falucskában ért véget, a vízeséstől kb. 500m-re, légvonalban. Sportcipőre váltottuk a strandpapucsokat és irány az épületek között kanyargó, keskeny, meredek hegyi kaptató, amit az MB-vel már nem vállaltam be, hiszen meg is kellene fordulni valahol... és a keskenység, meredekség csak fokozódott. Olyannyira, hogy a vége felé már gyalogösvénynek is csak jóindulattal lehetett nevezni.

Kiértünk két hatalmas tölgyfával árnyékolt, szépen kiépített, karbantartott kis placcra. A táblákat elnézve, itt kellene csordogálnia a mohás sziklákról a vízesésnek... hát... ha nagyon néztük, akkor 10-20 másodpercenként egy csöpp víz érkezett. Mindegy, a táj szép volt, az ösvény hangulatos... de arra vissza nem mennénk, így az előttünk szépen kövekkel kirakott sétányon folytattuk az utunkat (ezen akár autóval is fel tudtunk volna jönni...).

Séta közben el kezdtük az útmenti virágokat makrózni... Ki tud szebb felvételt csinálni...

Ismét jót szórakoztunk... közben észrevétlenül mellénk osontak a falucska hangulatos kis házai, kulturáltan karbantartva, Veronika kedvéért virágos előkertekkel. De a lényeg: narancs és citrom fák... szép kövér termésekkel... ejjjjj...

Az autóhoz visszatérve újra kellemes, alsóbb rendű utakon irány Nydri, ahol előbb a helyi Szuper Marketben feltöltöttük a készleteinket, majd elindultunk megcsodálni a híres vízesést.

A parkolóban egy motoros macska árválkodott egyedül...

Nincs nagy tömeg, lehet hogy itt éjszakázunk... De itt hideg van! Sötét van!... jöttek az ellen vélemények... Jó- jó... nézzük előbb azt, amiért jöttünk. A behajtani tilos tábla után folytatódó betonúton kb. 50 m gyaloglás után egy üresen is nagyon hangulatos kávézóhoz érkeztünk... Stílusosan, igényesen megépített épületegyüttes, saját kis vízeséssel. Már-már kedvünk támadt egy kávéra.

Innen egy keskenyebb, kövekkel kirakott ösvény vezetett fel a hegyre, a patak partján, amin azért már megjáratta magát az időnek az foga. Az ösvény mellett kígyózó patakban hatalmas köveket kerülgethetett a fürge víz, már amikor volt... mert most, ha nagyon füleltünk, akkor maximum a szél suhogását hallhattuk, ahogy a csontszáraz kövek közt elsuhan... na, meg apa tüdejének sípolását egy-egy meredekebb rész után.

Azt írták, hogy a parkolótól 15 percre van a vízesés... így próbáltam minél lassabban menni, hogy a 15 perc alatt a lehető legkisebb távolságot kelljen megtennem... de ez valahogy nem akart működni.

Pedig tényleg ezt írták... Na, így 15 percnél megkérdeztük a szemből jövőket, hogy van-e víz a vízesésben? Little bit - jött az elkeserítő válasz. Viszont az ösvény egyre jobban beszorult két sziklafal közé... Oh... van itt látni való víz nélkül is! Csodás meredélyek, fura alakzatok és egyre inkább zergébb ösvény. Szeretjük. Víz alig, de azért már csordogál. És az egyik lépcsőkkel megsegített kaptató tetején letarolt a látvány. Waoooo... Ohhh hó hóoooo... ez mese szép. Nehéz szavakba ölteni és nem is kell. Mi is elhittük másoknak, hogy ezt látni kell - hidd el te is. De azért a fotelturistáknak csatolok pár semmit mondó képet.

A kocsihoz visszatérve valóban árnyasnak tűnt a parkoló, még van egy bő óránk napnyugtáig. Gyorsan kerestem a térképen egy tuti napfényes pontot. Nem árultam el senkinek, hogy mi a cél, csak gooo...

Iszonyat élvezetes nyomvonal következett... Teodóra még rá is kérdezett, hogy hova mehetünk, ha a 17 km-re több mint 40 perc menetidőt jósol a GPS. Egy jó helyre... és néztük a hegyről elénk táruló látványt. Felettünk a bércen egy épület mellett mint ha egy emberi alak lenne, de túl messze és túl magasan... Majd megnézzük személyesen.

Na, ne...! Oda fel? Mind meg fogunk halni...

De nem hallunk meg, pedig lehetőségünk lett volna rá számtalan az iszonyat szűk kaptatókon, a csillagvizsgáló és katonai radarközpontok mellett elhaladva... és a foszladozó murváson végül felérve a csúcson álló kis szentélyhez. Iszonyat hangulatos. Belátni a teljes szigetet... jobbról tenger, balról tenger... És még a nap is süt. Ennek ellenére zimankós az időjárás. Itt éjszakázunk - jelentem ki a bambulást befejezve. Itt??? De itt nincs semmi csak hideg - didergő Teo a kocsi védelméből... Azt te csak hiszed, majd meg tudod, hogy milyen hideg van, ha kijössz...

Maradunk.

Veronika gyorsan nekiáll a friss hús sütésének, a picurok meg a saláta elkészítéséhez... Én meg küzdök egy konzervatív kukorica konzerv nyíltabbá tételével...

Közben a nyugati oldalról felhők jelennek meg, útját állva a napunk éltető melegének... Összerámolunk, ne érjen váratlanul a párás köd... de szerencsénkre a felhők alattunk vonulnak. Már csak a húsra kell várni és bezárkózhatunk az MB-be.

A nagy semmittevésben megnézem közelebbről a kis szentélyt körülvevő kerítést. A kaput csak kis vaspánt zárja ... Miért ne? Kinyitjuk... körbe járjuk az épületet. Az ajtó is nyitható, várja az imádkozni vágyókat. Egy-két kegytárgy, gyertya, oltár... vallásos festmények, székek, egy asztal... És csend, béke, nyugalom... nem hallatszik be a kinti világ egyre zordabb zaja. Még talán meleg is van. Az ének szakos Hugóból az akusztika előcsalja a himnuszt... még életében nem üvöltötte egyik éneket sem ily erővel... Nehéz ellenállni, előbb én, majd Teó is beszáll... Alig lehet őket lelőni.

Bekattantak.

A hús még sül...

Teo áthozza a hegedűjét és a furulyáját, sokat kell még gyakorolnia, januárban 3 vizsga várja. Hugó visszamegy kockulni, hogy ki ne térjen a világ az egyensúlyából... Pár perc után én is magára hagyom a csalogányt...

Időközben egy autó parkolt a kápolna mellé. Mondtuk neki, hogy szólunk a gyereknek, hogy jöjjön ki, ha beszeretne menni (nem igazán értünk ezekhez a vallásos dolgokhoz...) De azt mondta, hogy így tökéletes. Letekert ablakkal hallgatja ezt a csodálatos zenét és nézi a gyönyörű tájat...

Teót elvesztettük... vacsorára is alig lehetett kicsábítani az épületből.

Közben lement a nap. A felhők hol körbeöleltek minket, hol meg látni engedték az alattunk elterülő Lefkáda városát, amelynek éjszakai fényei tisztán mutatták a szárazföldhöz való csatlakozását.

Teó végül belátta, hogy lefagyó ujjakkal nem a legszerencsésebb a gyakorlás... De holnap még maradjunk kicsit! - kérte...

Este a Netflixen megnéztük a legújabb - Csillagok háborúját idéző fantasztikus film első epizódját.

Közben a felhők arrébb vonultak, így elalvás előtt még lőttünk pár éjszakai képet.

A fűtést feltekertük kettes fokozatba és bekapcsolták a CO érzékelőt (mert nagy a szél, több égés... nehogy...)

A kristály tiszta égbolt csillagokkal díszített dunyhája alatt szép lassan elhaltak a hangok... itt a világ tetején...

Béke